Szerelembe esni tavasszal…
az eredetiség marasztal, hogy ellenálljak eme közhelyes ténynek,
hogy tavasszal nyitnikék lepik el a kertet, és az addig gondosan zárva tartott kiskapu kinyílik.
S ha a teraszra lépve retesszel zárva is az ajtó,
az ablak a tavaszi szélnek már tárva van.
hogy tavasszal nyitnikék lepik el a kertet, és az addig gondosan zárva tartott kiskapu kinyílik.
S ha a teraszra lépve retesszel zárva is az ajtó,
az ablak a tavaszi szélnek már tárva van.
Megfognám eme ténynek kislábujját és csikizve engedném,
hogy vezessen a tél után a fényre.
De a mélységből kiáltok hozzátok,
mert lépre csal engem a csalfa áprilisi szél,
összezavar és ott kavar minden a fejben,
ó Emese,
menj már haza kérlek!!!
Bolond, aki nem engedi, hogy a tavaszi szél kifújja belőle a tél árnyékait.
Mégis, száz körömmel kapaszkodom a mélybe,
hagyom, hogy húzzon, egyre csak egyre mélyre,
miközben Te ugrálsz a teraszon azon vigadva, hogy Rád talált a szerelem,
és szélnek dőlve, énekelve engeded, hogy átjárja minden részedet
hogy vezessen a tél után a fényre.
De a mélységből kiáltok hozzátok,
mert lépre csal engem a csalfa áprilisi szél,
összezavar és ott kavar minden a fejben,
ó Emese,
menj már haza kérlek!!!
Bolond, aki nem engedi, hogy a tavaszi szél kifújja belőle a tél árnyékait.
Mégis, száz körömmel kapaszkodom a mélybe,
hagyom, hogy húzzon, egyre csak egyre mélyre,
miközben Te ugrálsz a teraszon azon vigadva, hogy Rád talált a szerelem,
és szélnek dőlve, énekelve engeded, hogy átjárja minden részedet
s a kétség szikrája se hulljon Rád.
Én meg irigyen csak azt mondogatom:
Én meg irigyen csak azt mondogatom:
Annyira, annyira közhelyes,
hogy Te az a Romeo vagy, aki aztán a vég előtt mégis egy másik lány karjába dől a kard helyett.
Mert a szerelembe szerelmes minden porcikád.
Annyira közhelyes, hogy tavasszal minden feltámad és élettel tellik meg,
amikor a TÉL, a télben van az igazság
ott törnek meg az életek!
Annyira közhelyes, hogy szeretsz és azt mondod, veled ilyen még sosem volt,
meg, hogy életed legszebb napja pont EZ!
Hát persze…
és hány és hány volt s még biztos hogy lesz…
Közhelyes szerelmesek köztéri padokba vésik az akkor végtelennek tűnő végletes érzelmeket.
Olyan, olyan közhelyes, amikor a tarkómba csókolva végifut rajtam hideg s meleg
és borzongva gonodolok arra, mi lesz a folytatás…
Közhelyes, amikor remegve csúsztatom Rajtad végig a karom és csúszom egyre lejjebb és lejjebb
azt várva, hogy a lent a tetőpontban végződik egyszer.
Annyira közhelyes minden köztes lét, amiről senki nem tud semmit, mégis bő lét eresztenek a Buddhák a nem ténynek, hogy a köztes létben dől el elviselhetetlen könnyűsége az emberi létkeréknek, amibe kapaszkodva hányódik,
mint tengerimalac tapossa és pörgeti, hogy aztán ne jusson sehova,
mégis azt higyje halad és fejlődik és mindig jobb lesz,
pedig, LÓFASZT!
Annyira közhelyes, hogy annak örülsz, ami úgyis mulandó,
a percnek, az órának, a napnak ami felkel, de aztán otthagy,
ahogy a szerelem is,
tovább áll, elhervad és tavasszal újra Rád talál…
Annyira közhelyes…
Annyira közhelyes vagyok… hogy szerelmet fikázva tavasszal úgy csinálok,
mintha kimaradhatnék a tényből,
hogy Ámor jön, lő és talál!
Ott a nyíl a mellkasomban.
Látod?
Én NEM!
hogy Te az a Romeo vagy, aki aztán a vég előtt mégis egy másik lány karjába dől a kard helyett.
Mert a szerelembe szerelmes minden porcikád.
Annyira közhelyes, hogy tavasszal minden feltámad és élettel tellik meg,
amikor a TÉL, a télben van az igazság
ott törnek meg az életek!
Annyira közhelyes, hogy szeretsz és azt mondod, veled ilyen még sosem volt,
meg, hogy életed legszebb napja pont EZ!
Hát persze…
és hány és hány volt s még biztos hogy lesz…
Közhelyes szerelmesek köztéri padokba vésik az akkor végtelennek tűnő végletes érzelmeket.
Olyan, olyan közhelyes, amikor a tarkómba csókolva végifut rajtam hideg s meleg
és borzongva gonodolok arra, mi lesz a folytatás…
Közhelyes, amikor remegve csúsztatom Rajtad végig a karom és csúszom egyre lejjebb és lejjebb
azt várva, hogy a lent a tetőpontban végződik egyszer.
Annyira közhelyes minden köztes lét, amiről senki nem tud semmit, mégis bő lét eresztenek a Buddhák a nem ténynek, hogy a köztes létben dől el elviselhetetlen könnyűsége az emberi létkeréknek, amibe kapaszkodva hányódik,
mint tengerimalac tapossa és pörgeti, hogy aztán ne jusson sehova,
mégis azt higyje halad és fejlődik és mindig jobb lesz,
pedig, LÓFASZT!
Annyira közhelyes, hogy annak örülsz, ami úgyis mulandó,
a percnek, az órának, a napnak ami felkel, de aztán otthagy,
ahogy a szerelem is,
tovább áll, elhervad és tavasszal újra Rád talál…
Annyira közhelyes…
Annyira közhelyes vagyok… hogy szerelmet fikázva tavasszal úgy csinálok,
mintha kimaradhatnék a tényből,
hogy Ámor jön, lő és talál!
Ott a nyíl a mellkasomban.
Látod?
Én NEM!
Mert tükörbe kéne néznem hozzá(d)….!