Fricska 2015. első slamverseny 3. helyezett

Idegentest

Érzed a természet kegyetlenségét,

amikor a naplemente csak fájdalom.

Ismerős volt.
Minden zegzugát bejártam.
Ismertem éhesen, fájdalom közben.
Hallottam, hogyan dörömbölt a szíve azután.
Még a feje is rázkódott.
Csak figyeltem,
feküldtem a mellkasán,
és tudtam, hogy minden rázkódásban
benne vagyok.
Láttam, amikor görcsbe rándult,
amikor földön fetrengett,
a szeme beszűkült és hiába szólongattam
nem értem el.
Láttam amikor izzott a szeme,
azt is, amikor nem miattam...
Éreztem milyen forró és feszes edzés után,
hogyan párolog ki a test,
gőzöl és lassan megnyugszik.
Ismertem minden mozdulatát
minden anyajegyet,
minden vonalat és tetoválást.
Tudtam, ahogy mozdul,
merre tart és meddig megy el.
És tudtam mikor viccel,
mikor feszült, vagy veszi véresen komolyan az életet.
Láttam, ahogy évről évre egyre kevesebb lett a haja,
és a ráncokat, ahogy előbújtak a szeme alatt.
Láttam az ősz szálakat a szakállában,
és az éveket minden mozdulatában.
Tudtam, ha nem őszinte,
ha maga sem látja be, hogy nem az.
És láttam amikor kinyílt,
amikor engedte, hogy megérintsem
nem csak testtel,
hanem szívvel és lélekkel.
Ragyogott olyankor a szeme
és beléfolytam, ő meg engedte.

Aztán elment, egészen délre,
én meg itt maradtam.
A bőrét spanyol nap cserzette,

s mire visszajött semmi nem volt ugyanaz.
 Az ismerős érzés halványodott,

s lassan elveszett minden.

Most idegen testekben keresem az ismerős érzést.
Nézlek, s kicsit Te is ismerős vagy.
Nem, nem a hajad, és az illat is más,
de Te is belőlem vagy egy darab!
Nézlek és igyekszem, próbállak beengedni,
merni, merni látni, hogy más vagy
de Te is lehetsz,
lehetsz nem idegen test,
hanem egyszer majd ismerős...

Próbálok, próbálok nem félni,
nyitni és figyelni KI VAGY!

De egyelőre idegen, idegen vagy!

Írjál

Írjál!
Halott szavakból verset,
frázisokból költészetet okádj a koszos falakra,
hogy csend sose legyen,
mert a csend az öl!
Megöl benned minden érzetet és csak te maradsz,
meztelen ülsz egymagadban,
felsértett ínnyel, mert száraz kenyérbéllel
probáltad táplálni fiatal testedet.
Behunytad a szemedet, hogy ne is lásd
hogy ragyog körülötted.
Na nem a koszos utcazaj,
sem a borgőzös kocsmabaj,
hanem ott, az elsuhano villamoson ragyogó ártatlan szempár,
meg ott a vidám nevetgélő fiatal pár.

Szerelmek suhannak el melletted a metron.
Ezer és egy lehetőség zuhan megéletlenül a semmibe.
Találkozások utcán, rendelőkben,
együtt töltött szép napok, amikben nyitottan ott voltatok.
Aztán semmi.
Semmi, csak megy tovább,
szalad a perc, a pillanat
és a komfortzóna visszatáncol a megszokott ágyakba,
s az álmokban él tovább a vágy,
majd elporlad és minden megy tovább.

Kielégítetlenül heversz a padlón egy reggel,
és nem érted, hogy lehet, hogy nem mer!?
Nem mer a lábad elindulni,
és a szíved is már száz lakattal zárva.
A társadalmi felelősségvállalás átka,
hogy az egyéni érdek kút mélyében végez
hirtelen halált, és az elvárás a kötelességtudat kötegeivel elválaszt,
és nem, nem enged tovább.

Maradj, maradj veszteg!
Mert a jó ember nyel,
és kitalál ezernyi indokot,
hogy miért nyomja el ami feltörne,
mondj egy nyílt okot,
hogy miért maradsz veszteg,
mikor ezer élet pezseg körülötted.

Tartozol.
Igen az államnak,
a társadnak,
meg ott a gyerek,
a hitgyülekezet,
a főnököd, a kormányod meg Európa,
meg a szomszéd és a kutyád gondja,
Igen mindenki tőled akar valamit,
és kapsz érte annyit, hogy veszteg maradsz.

Így elvesztett időben, veszteg életekben keressük a boldogságot,
de nem leljük, mert a szabadságot kellene előre engedni
a kötelesség helyett,
a merészséget a félelmek felett tartani.

Tartani és bírni levegővel, engedni nagy erővel a bennünk szunnyadó életet,
mert csak szunnyad, pislákol, hamvad s elmúlik csendesen.