Mi

Nem változik semmi,
sem ő, sem én, sem Mi.
A köztünk hullámzó
érzelemtenger,
a köztünk vibráló szeretet
ha kell, ha nem kell
ott marad.
Két nap, egy év, vagy tíz
mindig ugyanaz marad.
Csak az idő tellik,
a díszlet szalad,
van aki elmegy, van aki itt ragad,
de a színpad, te és én
az marad.

Az ő szemében látom...

Ne hasonlíts, mert úgysem jöhet össze,
hogy azt lásd amit ő lát, vagy azt lássa amit gondolsz...
Mert más világban élünk.
Bár egy időben létező egyedek,
hasonló érzelemkészlettel rendelkeznek,
naivan azt hihetnéd, van valami összecsengés.
És néha van. De sosem pontosan.
Csak halvány sejtés, hogy érted Őt, vagy Ő ért téged
és egy időben egyre gondoltok...
Sose téveszd össze magad mással!
Az ő arcában rengeteg képmással találkozol,
aki nem te vagy.
Ő és te vagytok, egy mi valóság.
Akkor és ott, de soha máshol és soha mással nem vagy ugyanaz.

Radnóti slamirat

Nem tudhatom, hogy más miért marad, s hogy engem mi visz mindig tovább,
miért nem marad minden úgy ahogy volt.
Talán nem bírom a láthatalan falat, ami elzár olyankor a vilagtól.

De otthon vagyok amikor a cserépkályha tövében diót majszolok,
a bakonyban írom a verset hamisítatlan búsmagyarsággal és borgőzös pincelyukba bújva filozofálok sok baráttal.

Csak itthon lehetek.
Itthon lehetek önmagam pálinkában ázva mint a szilva, lilán, éretten, öntudatlan képekben leírva a tegnapi estét, mert a pálinka az hat.
Határozottan tudja a magyar, hogyan kell gyümölcsből és csak kavar meg érlel amíg 60'-os lesz,
mert a kevesebb az már nem is magyar és tudja hogy az avar milyen szépen ég az őszi estében,
hogy majd megfullad a testében minden szomszéd vagy utcai járókelő.

Csak itt hallhatom ahogy az udvaron zizegnek az őszi diófa levelek,
és a gyújtós meg a balta a teraszon hagyva is magyar.

Tudom, hogy mit jelent egy nyári alkonyon utcazenészt hallgatni egy várromon,
hajnalban sétálni egy másik faluba haza és megállni napfelkeltét nézni a györöki kilátóban.

Tudom, hogy a bezárt boltok mögött életek zajlanak és a hajnalnak fáradtan sustorgó szavak pénztelenségtől hallatszanak rekedtnek.
S hogy mennyien szenvednek kilátástalannak hitt, betegnek kiáltott országunkban.
Pedig tudod, ki gépen száll fölébe annak szép ez a táj.
A Balaton meg a domboldalon szerényen dolgozó borász.
Ki látogatni jön, mind minket csodál és a pesti éjszakában nem érti mire a gyász?!

Hiszen azt látja, az idegent kebledre öleled, ételedből eteted és ha nem is túl jó angolsággal,
de találékony mutogatással bevezeted a magyar valóságba. 
Lelki fröccsöket keverve a muskotályba, villodzó fények közt keringve,
a lelkedet is kitárod legyintve.
Ömlenek belőled a szavak panasszal fűsszerezve,
mert az elhagyhatatlan, mint paprika a halászléből.
Mély vagy és hiteszegett, mégis mindig megtalálod az utat hogy felevickélj és talpon maradj.

Európa neked az elérhetetlen nyugat, ahová a fél családod és facebook barátod disszidált már,
de te mégis azt mondod, tanuljon nyelvet a…  te túl öreg vagy, neked ott a ház meg a javak és amúgy is, aki magyar marad...
folyt.köv.

ebből született a Hazatérés slam is...

Az életem slam poetrybe vetem

30 évbe tellett mire kiraktam,
mire valami értelmeset faragtam a nyers kőböl,
ami a sziklák között hányódott..
fény kevés érte, az eső átfolyt repedésein
és ismeretlen állatok pisilték körbe a megfagyott avart körötte.

Szeresd magadat, Isten is megsegít,
- mondta a belső hang és valami da-vinci féle szikra lepattintotta az első darabot,
hogy Isteni mivoltja megmutatkozzon eme darab kőnek, amit az ihlet majd most lélekkel tölt meg.

De eddig az út rögös volt és mintha mázsás súlyok tartottak volna vissza,
csak a elektrosokkszerűen ható agyament kiütött éjszakák segítettek néha
valami áttörés félét elérni; amikor verítékben úszva ébredtem arra,
 hogy akkor most mélyre mentem és valami léha kis fénysugár előtüremkedett belőlem
az éjszakában,
aminek hatása még a reggeli félrészeg tompított félhomályban is felderengett,
hogy harmadnapra eltűnjön…
még a remény is,
hogy kiszabadultam volna a rutin által fogva tartott személyiségem fogságából..

Bonyolult szálakon indultam útnak, kontroll alatt tartott oldalamat dobtam,
amikor rájöttem kettőből vagyok
és az ellentét bennem egy híd alatt futott.
Most már nincsen apám…,  anyám csak a telefonban létezik néha,
nem azért mintha megtiltotta volna, de mégis, a távolság nem csökkent,
30 év hiába tellt s visszatérni már nem lehet a nem túl édes gyerekkorba
mézet nyalogatni együtt,
és mesét olvasni összebújva.

Apám sírjánál állva, látva családnevemet a szürke kőbe írva döbbentem rá,
hogy minden eltemetett és megfojtott próbálkozásom a szabadságra
most itt fekszik,
Veszprém mellett egy domboldalban, sírba ásva, síri csendben, megnyugvásban.

Ott ért a pillanat, hogy csak fel kell vennem, ami ott hever,
össze kell szednem ami bent kever a szívben
és folytatni a szálat, megpróbálni ami neki nem sikerült és akkor nem volt hiába  a bánat…

Az integráció megkezdődött és ahogy az évek öregítik arcomat,
napról napra eljön egy pillanat,
amikor a felismerés csontig hatol és megértem, hogy
nem kell szégyelnem magamat:

Mert a fű az életemben családi örökség,

És a diploma meg oktatás sem ökörség.

Meg az elszállt elme és a társaság közepe.

Meg az egyedül töltött percek, majd a:

My room is your room!

Meg a Ki alszik ma éppen a kanapén?

Igen a kibaszott hippilét!

A dohányzom ha részeg vagyok,

Meg a zárkózott most nem iszom….

… aztán mégis, csak egy pálinka, ez birs, semmi ok a pánikra, csúszik!!

Aztán el is kap a gépszíj és már tényleg nem érzem csak száll az ihlet, meg jöhet a dance és a vigyorgás meg mindenki kedvenc, símogatás, meg szembenézés és…

Ne fogd vissza magad a konlúzió itt maradt, amikor sírok fölött állva látod,
hogy az élet csak egy kibaszott pillanat,
amit megtölteni jól, igen nagy feladat.
De mégsem, mert valójában csak játék, mint a szavakkal itt most,
játszék, akinek kedve van,
s ha nincs az is mind rendbe’ van!

(Mert megértettem, hogy itt vagyok és hiába az eltemetett titkok,
bennem minden összeér és eggyé vált a föld s az ég,
mert a létra én vagyok, kettőből egy, én meg  közepén!)