Caramell-Szállok a dallal:
http://www.youtube.com/watch?v=HhHCj-xlFbk
Valaki elmegy közülünk. És itt maradunk egy lyukkal a szívünkben. Itt maradunk a döbbenettel, hogy ennyi az élet, s hogy nem tudunk szeretni. Mert úgy látom ez nehéz dió az embernek. 7 milliárd különálló forma, 7 milliárd lélek. Gyerekkoromtól a szenvedést láttam. A szépet is, de valahogy arra kaptam szemet, hogy lássam az emberek elkülönültségét, fájdalmát. De én egységet akartam, szeretetet, harmóniát, melegséget, mindenhol, mindenkor. Ezt kerestem, kutattam, magamon kívül s végül magamban. Néha találtam, néha nem. Néha megvan, néha üresség és fájdalom van csak a szívemben. Ilyen az ember. Ilyen és olyan is. Kerestem az EGYÜTT-LÉT-et. Azokat a pillanatokat, amikor megérzed a másik lelkét, amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy most nem vagy egyedül. Ezért buliztam, ittam, néha drogoztam. Ezért mentem önismereti tanfolyamokra. És találtam, igen megvolt sokszor. Aztán ment is az érzés, és akkor hatalmas fájdalom maradt. Néha intenzíven, néha csak olyan nem vagyok feldobva érzés. Ez a drogozás utáni másnapi depresszió, ez egy jól sikerült buli utáni űr, a másnap, ami olyan üres lesz, egy vidám nyaralás elmosódott fájó emléke, hogy akkor, ott de jó volt. De jó volt együtt, békességben.
Egy jó buliban mindenki leveszi a maszkját, mindenki elengedi magát, és merünk szeretni. Ellazulunk az ital, vagy drog hatására, és önmagunk vagyunk. Kimondjuk amit gondolunk, és szeretünk.
A felnőttek azt mondják milyen szörnyűek a fiatalok, elvadultak, mérgezik magukat, nincsenek korlátaik. Nem tudják mit keresünk. Nem felvilágosításra van szükségünk, nem drog megelőző programokra, kiállításokra. Nem tiltásra, feddésre, büntetésre, elvárásra. Csak arra hogy szeressenek, elfogadjanak, biztonságot nyújtsanak. Ha tudnák mit keresünk szeretetprevenciót, szeretetmissziót csinálnának. Járnák az iskolákat a felnőttek hogy megmutassák hogyan szeressünk. Ha nem kaptunk is hogyan szeressünk mégis. Milyen egy jó család. Hogy lehet ebben a világban békében, biztonságban, szeretetben élni. Mert ezt nem találjuk. Ezt keressük. Ezt hiányoljuk. Ezt pótoljuk, és hajszoljuk néha halálig. Mert ezek a dolgok persze nem nyújtanak tartós örömöt. Elmúlik egy este, és csak az üresség marad. A valóság marad, ami nem tetszik nekünk. Mert látjuk hogy nem tesz boldoggá. Azt látjuk hogy arra sarkallnak minket hogy tanuljunk, teljesítsünk, válasszunk jól jövedelmező munkát, mint ők, vagy mint hogy ők nem tehették, legalább nekünk legyen könnyebb életünk.
De mi hippik, művészek, drogosok, piások, videojátékmániások, facebooktúlzásbavivők:), lázadók, társadalomba be nem illeszkedők, vagy máshogy gondolkodók mi nem a pénzt és gazdagságot keressük és akarjuk. Nem teljesíteni akarunk. Csak lenni azok akik vagyunk. Érző lények, tapasztaló húsból, sárból manifesztálódott lelkek, akik nem akarnak itt semmit bizonyítani senkinek, csak szétnézni ezen a Föld nevű bolygón. Tapasztalni, érezni, szeretni akarunk. Együtt lenni, és nevetni a játékon. Békében élni, nem számlákat fizetni, lakástvásárolni, a gyereket angolra, úszni, furulyázni járatni....
Félreértés ne essék ez nem ROSSZ. Az élet már ilyen itt nyugaton, s lassan az egész bolygón. Ez nem baj. De meggyőződésem hogy minden ember, mind a 7milliárd lény ezen a bolygón valójában csak szeretetre vágyik.
Csak elfelejtettük már. Kicsúszott a történet a kezeink közül és elindult a maga rázós, veszélyes, fájdalmas útján lefelé. Elrákosodtunk. A Föld testén a sejtek(mi) elindultak a maguk útján, és a harmonikus együttműködés helyett önálló identitásra új programra törekszünk. DE vegyük észre, hogy ez nem megy. Nem lehet. Nem működhet így. A testünket a saját fellázadt sejtjeink ölik meg. Amint kint úgy bent, amint fent, úgy lent. A testünk kicsiben a Föld bolygónk. Az a hely ami az OTTHONUNK, ami nélkül nem létezhetünk, ami magába foglal mindannyionkat, ami nélkül mi nem létezhetünk. Ezt nem vesszük figyelembe. Ezt pusztítjuk, ez ellen lázadunk. Saját magunkat fojtjuk meg. És mindenki felelős. Egy egészet alkotunk mi, bár saját tudattal rendelkezünk, önálló lényként, egyedül semmik vagyunk. Csak együtt létezhetünk. Ahogy egy sejtünk sem alkothat egyedül minket, mi sem alkothatjuk egymagunk az emberiséget. Ezt felejtettük el. Annyira elfelejtettük, hogy tudom most sokan hülyén néznek rám, és bírálnak, és elszálltnak gondolnak, de tudom hogy a lelke mélyén minden ember érzi hogy igazam van. Mert mind ugyanabból vagyunk. Mindegyikőnkben ugyanaz a dal szól.Ugyanannak a történetnek vagyunk a részei. Ugyanaz munkál bennünk. És csak együtt élhetjük ezt túl. Csak együttműködve van esély. Csak akkor ha mindenki a maga dolgát teszi, és nem akar más lenni. Ha fehérvérsejt, akkor akként él, nem akar vörösvérsejt lenni. És miért ne lehetnénk boldogok akként amik vagyunk. ARRA születtünk, ahhoz kaptunk tehetséget, ahhoz értünk, az jön a belső lényünkből.
Nem tudom hogy és miért alakult ez így, csak azt tudom, és érzem, hogy boldog az ember csak ennek tudatában lehet. Csak akkor ha harmóniába kerülünk egymással, és összedolgozunk. Akkor lehet jó itt a Földön élni, akkor élvezhetjük azt ami van. Ha szeretjük, elfogadjuk és tiszteljük egymást. Úgy ahogy vagyunk. Olyannak amilyennek születtünk.
