Rólunk

Megosztanám veletek,
de most semmi van.
Megoszthatom a semmim ami van?
Írni akartam, de csak számadást tudok,
a múló év
úgy futott rajtam keresztül
mint papíron a toll, mikor az egész nem sikerül.
Na nem azért hogy rossz volt
mégis mintha nehéz,
torkomban gombóc és szilva nélkül kevés jó van a krumpliban,
bár ezzel lehet vitatkoznának sokan,
nekem a fahéj miatt tetszik az egész.
Az pedig volt bőven az évben, 
de önmagában a fahéj sem az igazi, 
olyan csípős, fojtós, az egész lényege olyan mint 
tárgy nélkül szerelmesnek lenni, 
amikor az Őt kihagyod csak a szeretem marad
na ilyen volt ez az év.
Szilveszterkor romlott el az egész
és most hazudok, 
mert bár romlásnak neveznék jobb helyeken ami volt, 
nekünk a paradicsom nyílt meg s Nirvana szólt
Kurt szőke hajára ébredtünk 5 reggelen, 
s bár alig ismertük egymást a 6. napra tudtuk elválaszthatatlanok vagyunk.
Mint a borsó meg a héjja,
ja nem az elválasztható, 
de hüvelyéből úgy omlanak ki a szemek mint ahogy mi gurultunk szanaszét 
mégis egy irányba tartva, a teljes pusztulásba.
Megint hazudok, mert felmutatni nem tudnánk semmi kézzelfoghatót, 
mégis olyan évünk volt amit kívánok neked.
Azért nem baj h vége, 
de végre Veszprém, 
itt koptatom a macskaköveket, 
ahogy fenyegettelek titeket még a Dubniczayban, de rég volt..
A canyonban nem fordultunk meg annyiszor, de volt sok Fricska,
ilyen meg olyan is, igazi fajta,
az Odalökött megnőtt, 
tömeget látok,
új tagokkal bővült Marcik meg Kertvéllyesi Andrások csillogtatják a tollukat meg a hangjukat, 
és van fény is, 
ami nem lett a barátunk, de belülről égünk így a télbe menve, 
látjátok,
hát ilyen év volt ez,
olyan amit kívánok
s ami remélem vezet valami újba, 
változást okozóba, 
mert azért lassan továbblépnénk.
Egymás mellett, de egymáshoz nem túl közel
Gibran a Gibraltári szorosban Utazóban Egyedüllétben Befogadóan
most valami mást
DE MARADJATOK!

festeném

nem akarok csúnya lenni csak fehér

vértelen ahogy éreztem, hogy kezeim közül

folyik ki az éren át a piros lé

ahogy lassan folydogált kifelé a lelkem

csak nem vettük észre, hogy befelé viszont nem jön semmi

így hagytuk a folyást, bizakodva néztük ahogy múlik,

csak egyre halványodott

már nem voltam éhes

hónapról hónapra lett egyre kevésbé fontos az élet

fárasztott a rágás, aztán abbamaradt

csak néztem a hófehér falat,

hogy annyira pirosra festeném

pöttyösen fröcskölve folyva árulkodna arról hogy hol tartottam

s csak feküdnék, ahogy folyik a piros lé 

s ázna benne lassan hófehér testem,

a parketta beinná a vérem

s én parkettává lennék