Kiterítve

  Mint gyönyörű könyvben a gyűrött papír, olyan a lelkem.
  A fedőlap takarja a benti zűrös magányt.
  Kívülről eladható és kívánatos különlegesség,
  de felnyitva meggyötört elhasznált homály.

Besétáltam.
Gyanútlanul, rendezett ruhában.
Szalmaboglya hajjal, lemenő napsugárban érkeztem.

Még mosolyotam is.

Te csak figyeltél csendben és néhány kérdéssel beejtettél a pincébe.

Még mosolyogtál is.

Az hitted ugyanaz vagyok, mint a többi,
akit a pincédben kötöztél ki és kényedre, kedvedre szétszedted
és otthagytad, rakja össze magát.

Én nem akartam összerakni magam,
könnyes szemmel csak néztem hol Rád,
hol a szétszedett egészre.
Aztán kimásztam.
Némán ültem a konyhaasztalodnál egy darabig.
Szoknom kellett ezt a meztelen semmit, amibe taszítottál.
Kis idő múlva elfogadtam, hogy nálad szerepek nélkül kiterítve lehet csak létezni.
És akkor már én is kérdeztem és meséltem
arról, hogy ez a pőre mélység olyan ismerős,
s hogy mostanában nem jártam itt, de bármennyire is fáj
többé nem akarok innen elmenni.

Kérdeztem, Te hogy vagy vele?
Mert amiről kérdéseket tudsz feltenni,
Neked is ismerős.
Meglepődtél, hogy visszakérdezek,
mindketten azt hittük, hogy csak mi vagyunk ilyenek.
A kérdésfeltevő előnyben van, tudod.
De láttalak én is.
Főleg a falakat láttam, a visszaverődő fényben
pedig  az enyémeket.
Álltunk egymással szemben mint két csillogó szemű ólomkatona lemerevedve.
Nem tudtunk moccani.
Csak a lassan szétbomló szerepek hullottak le rólunk nesztelen.
Aztán azt mondtad elég.
Hátat fordítottál és visszamentél egy helyre amit még ismertél.
Én azt mondtam várok egy darabig, hátha visszajössz.
Nem tudtam elmozdulni a pontról,
ahol megtörtént, amire életek óta várok.
Talán visszajössz.
Talán Te nem vártad még úgy a szétesést.
Talán én is beleszakadok, vagy eltűnök ebben a sötét semmiben.
De talán felépülök.
És visszajössz.
Mert Te is tudod, hogy nem mehetsz máshová.
Lehet, hogy nem hozzám, de biztos lesz még itt valaki.
Előbb-utóbb el kell jutni ide.
S aztán tovább kell menni, mert hosszú még az út.
Várok.
Rád egy darabig.
Aztán, ha nem jön más,
egyedül megyek tovább.
De utolérsz tudom.
Egyszer Te is ott leszel az úton.

Közhelyek slam 04.08 Fricska

Szerelembe esni tavasszal…

az eredetiség marasztal, hogy ellenálljak eme közhelyes ténynek,
hogy tavasszal nyitnikék lepik el a kertet, és az addig gondosan zárva tartott kiskapu kinyílik.
S ha a teraszra lépve retesszel zárva is az ajtó,
az ablak a tavaszi szélnek már tárva van.

Megfognám eme ténynek kislábujját és csikizve engedném,
hogy vezessen a tél után a fényre.
De a mélységből kiáltok hozzátok,
mert lépre csal engem a csalfa áprilisi szél,
összezavar és ott kavar minden a fejben,
ó Emese,
menj már haza kérlek!!!

Bolond, aki nem engedi, hogy a tavaszi szél kifújja belőle a tél árnyékait.
Mégis, száz körömmel kapaszkodom a mélybe,
hagyom, hogy húzzon, egyre csak egyre mélyre,
miközben Te ugrálsz a teraszon azon vigadva, hogy Rád talált a szerelem,
és szélnek dőlve, énekelve engeded, hogy átjárja minden részedet 

s a kétség szikrája se hulljon Rád.

Én meg irigyen csak azt mondogatom:

Annyira, annyira közhelyes,
hogy Te az a Romeo vagy, aki aztán a vég előtt mégis egy másik lány karjába dől a kard helyett.
Mert a szerelembe szerelmes minden porcikád.
Annyira közhelyes, hogy tavasszal minden feltámad és élettel tellik meg,
amikor a TÉL, a télben van az igazság
ott törnek meg az életek!

Annyira közhelyes, hogy szeretsz és azt mondod, veled ilyen még sosem volt,
meg, hogy életed legszebb napja pont EZ!
Hát persze…
és hány és hány volt s még biztos hogy lesz…

Közhelyes szerelmesek köztéri padokba vésik az akkor végtelennek tűnő végletes érzelmeket.

Olyan, olyan közhelyes, amikor a tarkómba csókolva végifut rajtam hideg s meleg
és borzongva gonodolok arra, mi lesz a folytatás…
Közhelyes, amikor remegve csúsztatom Rajtad végig a karom és csúszom egyre lejjebb és lejjebb
azt várva, hogy a lent a tetőpontban végződik egyszer.

Annyira közhelyes minden köztes lét, amiről senki nem tud semmit, mégis bő lét eresztenek a Buddhák a nem ténynek, hogy a köztes létben dől el elviselhetetlen könnyűsége az emberi létkeréknek, amibe kapaszkodva hányódik,
mint tengerimalac tapossa és pörgeti, hogy aztán ne jusson sehova,
mégis azt higyje halad és fejlődik és mindig jobb lesz,
pedig, LÓFASZT!

Annyira közhelyes, hogy annak örülsz, ami úgyis mulandó,
a percnek, az órának, a napnak ami felkel, de aztán otthagy,
ahogy a szerelem is,
tovább áll, elhervad és tavasszal újra Rád talál…

Annyira közhelyes…

Annyira közhelyes vagyok… hogy szerelmet fikázva tavasszal úgy csinálok,
mintha kimaradhatnék a tényből,
hogy Ámor jön, lő és talál!

Ott a nyíl a mellkasomban.
Látod?
Én NEM!

Mert tükörbe kéne néznem hozzá(d)….!

Az agarak

Mert változunk és változik minden körülöttünk, 

mégis azt hisszük,

hogy bebetonozva azt, amit megszereztünk,

majd boldoggá tesz.

Hogy minden ott van körülöttünk és ott is marad.

Konzerváld hát magad és annyira leszel élő,

 mint egy formaldehid baba.

Majd amikor a valamit hajszolod a széthullásban

 – az alkoholban, drogban szétcsúszásban,
a szexben, a megcsalásban, a repülésben, motorozásban,
a kontrollvesztett zuhanásban,

akkor tudd,

hogy a lelked enni kér és éhezik, 

és most már a macdonlds-os kaja is megteszi,
csak adjál neki,
még akkor is ha nem túl szofisztikált,
mert ő valójában francia bort és konfitált marhát kérne,
de beéri az etetéssel,
mert a szükség nagy Úr.

Te meg tompa vagy,
mert a mcdonalds elnyomta az agyad
s most folytathatod tovább a mű életed.

Nehogy megállj és felnézz az égre
és várd meg a hajnalt és nézzél le mélyre,

és hallgass a szívre, meg zsigekre.

El kell csöndesedj és a figyelmed koncentrálnod
kell magadra,
meg az éhező agarakra ott bent,
akik így éhesen rémisztőek,
de ha kielégíted ezt a szükségletet
a lényed megszelidül és ami romboló energiának tűnt,
most csak események és változások egymásba fonódása.
S akkor majd újra élsz és nem lesz többé szükség a szívedben,
nem csavar semmi fájdalom a zsigerekben,

hanem nyitva vagy.
Jóllakottan ellazulsz a jelenben, 

hagyod, hogy a másik beléd menjen

és te is bemész a nyitott ajtókon,
néha bekopogtatsz, hogy valaki fogadjon,
mert azt teszed amit érzel és többé nem méred fel ésszel amit a szíved diktál…

Trip into you

Befelé.
Be és le, mélyre merül.
Visz, szív és visz.
Jaj, ne engedj el!
Bontogat,
újabb és újabb rétegek a földön.
Eltűnnek,
mintha ott sem lettek volna
Te és Én között.
A pohár,
mintha nem létezne, markolom.
Semmi sincs veszve,
csak az Én van valahol partvonalon.

Befelé szűkül,
aztán robban.
A szobában most minden,
az egész világ ott van
és Te,
Te, hogy s ki vagy?
Nézlek, hallgatlak, érezlek,
s a konyhából mintha magamhoz tértem volna vissza.
Mintha mindig ott lettél volna bennem,
és a világ ebben a Te és Én keretben
létezik csak igazán.

Egyre közelebb.
Ez volt a cél.
De most már nincs tovább.
Nincs hova mennem,
magam elől menekülnék,
ha azt gondolnám van hová…

Hóvirág

Most csend van és hó és halál.
És csend és halál...
Hófehér ágyban, hófehér falak között,
nem az ablak felé fordulva, hanem el.

Elfordulva és kifordulva,
az élet egy dunsztosüvegbe búgja a néma vizenyős halált.

Amiből kortyolsz néha,
aztán visszazárod és újra előveszed,
mert alig várod, hogy a semmi helyett
valami végre történjen veled.

Nem ezt akartad.
Képeket akartál a falra,
életet a hófödte avarba, belerúgni,
hogy hulljon szerteszét
és alatta az élet kidugja fejét.

Hóvirág vagy

hófehér tisztaság a lelked
üvöltő némaság,
amit most a halál áztat 
rózsaszín és kék ecsetbe mártva
ontja ki utolsó lehelletét.