Versszerűen

Festeném

nem akarok csúnya lenni csak fehér

vértelen ahogy éreztem, hogy kezeim közül

folyik ki az éren át a piros lé

ahogy lassan folydogált kifelé a lelkem

csak nem vettük észre, hogy befelé viszont nem jön semmi

így hagytuk a folyást, bizakodva néztük ahogy múlik,

csak egyre halványodott

már nem voltam éhes

hónapról hónapra lett egyre kevésbé fontos az élet

fárasztott a rágás, aztán abbamaradt

csak néztem a hófehér falat,

hogy annyira pirosra festeném

pöttyösen fröcskölve folyva árulkodna arról hogy hol tartottam

s csak feküdnék, ahogy folyik a piros lé 

s ázna benne lassan hófehér testem,

a parketta beinná a vérem

s én parkettává lennék

Ő vagy Én?

Szúr ott középen valami.

A fejben, a testben, a mellkasban nyílik valami.

Valami nyílik, földfeletti érdek,

Földalatti porban gyökeret eresztenének,

Ha bírnám.

Ha bírnám és nyitva hagynám.

Hogy elnyeljen, s aztán Ő legyen és ne Én.

Ne Én, mert az Én kicsi hozzá,

Az Én megreped, a hang bereked ha Én kellek hozzá.

Most jöjjön Ő,  átadom neki az irányítást,

Mert az Én tovább nem vezet.

Nem vezet, s én hagynám hogy vezessenek.

Csigás

A csigák tanulmányozása az esőben.
A dráma ami az életünkhöz tartozik.
Az elárulás rettenete, ami a csigák
tanulmányozását lehetetlenné teszi.

Pedig a csigák lassan, ámde biztosan
elvezetnek a szövevényes útig.
A betonra kondenzcsíkot húzva
felrajzolják az összes emberit.
Összefonódások sűrű erezetét
lökik magukból, így haladnak.
S ha nézed sokmindent megmutatnak.

Mindent, ami Isteni, ami túl van a határon,
Kőfalaidat rengeti a nyálkás csigaágyon.
A napfény megfesti és láthatóvá lesz,
hogy milyen, milyen emberi kuszaság ez.

Láthatod, hogy A-ból B-be a keresztül
éppúgy elvezet, mint az egyenes,
mégis a bonyolultat választod,
mert az ember már csak ilyen érdekes.

Összegabalyodva, fonódva,
húzva, tolva,
félretolva, meg-megállva,
kivonulva,
újra járva,
életét beszövi,
útjait bejárja.



Nincs hová

Befelé.
Be és le, mélyre merül.
Visz, szív és visz.
Jaj, ne engedj el!
Bontogat,
újabb és újabb rétegek a földön.
Eltűnnek,
mintha ott sem lettek volna
Te és Én között.
A pohár,
mintha nem létezne, markolom.
Semmi sincs veszve,
csak az Én van valahol partvonalon.

Befelé szűkül,
aztán robban.
A szobában most minden,
az egész világ ott van
és Te,
Te, hogy s ki vagy?
Nézlek, hallgatlak, érezlek,
s a konyhából mintha magamhoz tértem volna vissza.
Mintha mindig ott lettél volna bennem,
és a világ ebben a Te és Én keretben
létezik csak igazán.
Egyre közelebb.
Ez volt a cél.
De most már nincs tovább.
Nincs hova mennem,
magam elől menekülnék,
ha azt gondolnám van hová…

Hóvirág

Most csend van és hó és halál.
És csend és halál...
Hófehér ágyban, hófehér falak között,
nem az ablak felé fordulva, hanem el.

Elfordulva és kifordulva,
az élet egy dunsztosüvegbe búgja a néma vizenyős halált.

Amiből kortyolsz néha,
aztán visszazárod és újra előveszed,
mert alig várod, hogy a semmi helyett
valami végre történjen veled.

Nem ezt akartad.
Képeket akartál a falra,
életet a hófödte avarba, belerúgni,
hogy hulljon szerteszét
és alatta az élet kidugja fejét.

Hóvirág vagy

hófehér tisztaság a lelked
üvöltő némaság,
amit most a halál áztat
rózsaszín és kék ecsetbe mártva
ontja ki utolsó lehelletét.


Mi

Nem változik semmi,
sem Ő, sem én, sem Mi.
A köztünk hullámzó
érzelemtenger,
A köztünk vibráló szeretet
ha kell, ha nem kell
ott marad.
Két nap, egy év, vagy tíz
mindig ugyanaz marad.
Csak az idő tellik,
a díszlet szalad,
van aki elmegy, van aki itt ragad,
de a színpad, Te és én
az marad.




Idő Bin-jip

Az időzítés meg a titokzatos idő!

Titokzatos idegenekkel,
titokzatos körülmények között.                                                                                                   titokzatos városokban,
titokzatos összefüggésekben,
amikre fény majd csak később derül.

Titokzatos megérzések.

Szívnyilalások titokban, 
hogy a másik ne lássa meg az arcodban.

Titokzatos kezdetek és végek,
titokzatos visszatérések és eltűnések.

Titokzatos reggelek és estélyek.

Titokzatos maszkok és titkos lekerülések. 
Titokzatos összenézések és érintések.

Mi meg a titokzatos idő nyomában loholunk hogy felfedjük a titkokat.

Sosem érhetjük utól!

…..

Az időérzék torzul és a titkok elfelejtődnek
az énről megfeledkeznek a lopakodó lelkek
Suhannak az éjszakában
Hasítanak egymásban meg a világban
Meg az aurákban és a titkos szobákban

Súlytalan lélekkel, súlytalan léptekkel
a súlyos valóság árnyékai között
a lassú, néma alkotó csendben
mozdulatokkal haladva egymás között

Üres lakásokban mások bőrábe bújva
Közelítenek a pillanat fényébe fúrva
meghaladva mindent ami fémes
karcolót és maradandót félretéve
test a testhez arc az archoz érve

Elfojtós

Fojts el vagy ne fojts el
törölközővel töröld fel, ha mégis kiömlött a gyógyszer
a kanalas,
amit a filmekben láttad alkalmas arra,
hogy bepörögj vagy lenyugodj...
de mindegy is mire
a lényeg hogy hasson és néhány elfojtást megakasszon,
ha nem bírod már cérnával.

Bármit is teszel Te vagy ura a helyzetnek
a gyógyszernek vagy az engedjnek.

Bong, zsibong, bugyog, kérlel.

Feltör, bizsereg, sóvárog, nem ér fel.

Feszít, torkomban dobog, hasamban morog,
gyomrom már korog, de nem kell étel.

Vicsorog, lent dobog, bent kucorog, remegve vetél el.

Fogva tart, nem akart
gondolatokat ébreszt.

Kitörni, elveszni, oldódni, elfolyni.

Merev, bent rekedt, szilárd, korlát.

Érintés, napsütés, eső előtti forgás.

Alcohol, tompulás, kibírod, elbutulás.

Hullám, fulladás, víz fölé, szabadulás.

Lebegés, érzékenyülés, hideg, biztonság.

Nyugalom, ott vagyunk, együtt, mindenki
forrás.

Sose halunk meg!

        helyett
Sosem öregszünk meg...

Az érzés ahogy tellnek az évek, csak komolyodik,
hogy nem múlik a Pán Péter effektus,
csak nyúlik az idő, meg az éjszaka,

amikor mindenki reggel ér haza,
vagy valamelyikőnkhöz oda,
és egymás hegyén hátán röhögve alszunk el.

Azt hittem, hogy múlik,
hogy jön majd az a felnőtt érzés,
amitől úgy nyúlik az idő és megáll.
Megáll és megfolyt és aztán halva talál.

De minket a hajnal mindig
szétesve apró gömbökre tépdesne,
de nem kell, mert hullunk mi maguntól is ezer színre szét,
és felkel a nap, ahogy a kávét kavartad,
és közben kitisztul az agy, hogy ezer színben lássuk egymást.

Az utcán aranyfényben úszik a gondolat,
kesze-kuszán mint minden tegnapi mozdulat.
Lépcsőn fel, lépcsőn le,
cigi gyújt, aztán mégegyre,
és mégegyszer, mert az enyémet minimum kétszer kell
gyújtani
pedig annyit tud nyújtani.
A szédülés, az együtt lélegzés a füstben.
A füstszűrő piros, az enyém rúzstól,
ő meg véresre szívta a száját,
mert annyira akarja.
Hogy az élet úgy áramoljon,
mint ahogy a füst lefolyik a tüdőbe,
és távozik köhögve,
mert megkönnyebbült.
Hogy ami bent, az kint is lehet és úgyanúgy eltűnik,
mert a tér elnyeli
és megtisztítja
és aztán mehet körbe újra.

Egy első, kiskamasz szenvedések

Üressé lesz lelkem,
Testem nyomorék, erőtlen
haldoklik
Kongok, írni sem tudok
csak feszítenek az erők
TEHETELENSÉG
Álmok nélkül hánykódom éjjel
S reggel üres szemmel
bámulom a napot.
Újabb értelmetlen ténykedés
Gyújts fényt bennem

Meghalok

2001. 03. 27.