...

Csak tenni, amit érzünk.
Nincs más lényeg.
Semmi sem fontos.
Nincs értelme az életnek.
Mégis itt vagyunk.
Mihez kezdjünk ezzel?
Nem számít.
Az élet van.
Nélkülünk vagy velünk.
Boldogan, szomorúan.
Csak van.
Semmi sem számít.

Csak a pillanat a Tiéd.
A most.

Szerelem?

Mi a szerelem. Gondolkoztam már ezen is mint oly sok mindenen életemben.
Szeretlek. Mit jelent ez a szó? Őszinte-e? Sokszor nem éreztem annak.
Valójában magamat szeretem a másikban. Azt szeretem akivé válhatok mellette. Amilyen életem lehet vele. A kettőnk közös energiája kiad valamit, és én ezt a valamit szeretem, nem egy személyt, aki vagy. Azt szeretem, hogy az, aki vagy, olyan amilyen én szeretnék most lenni. Azt képviseled, amit én ebben az életszakaszomban meg akarok élni. Az életem folyásában most tartok valahol, és találkoztam Veled, aki szintén itt tart, és azt akarja megélni, amit én. Ha nem így lenne, elhagynánk egymást. A vágyaimat testesíted meg, a jövőképemet, amit ilyenkor úgy érzek megvalósulhatnak általad, veled. Velem és veled. Egy embernek rengeteg arca van. Életünk során, bár nem mindenki, de általában változunk, különösen a kapcsolataimon tudom lemérni, hol tartottam akkor, mit éltem abban az életszakaszomban. Mindegyik más minőséget hordozott. És ahogy egyre jobban megtaláltam a hangot önmagammal, egyre kevésbé lett kiszámíthatatlan, és esetleges hogy milyen kapcsolatba keveredek. Úgy éreztem egyre közelebb kerültem önmagamhoz. Ahhoz az önmagamhoz, akit a legjobban tudok szeretni, akivé valójában válni akarok.
Így most megtaláltalak. Téged, aki szintén azt akarja amit én. Folyamatosan változni, nem egy helyben maradni, egyre nyitottabbá válni, egyre több mindent elhagyni magunkból, egészen addig, amíg semmi sem marad.
Az élet folyamatosan változik, és egyfolytában a megsemmisülés felé tart, így a kapcsolatunk talán örökké tarthat, én a változást szeretem, te a változást szereted, és az élet egy folyton változó folyam....

Értelmetlen halál

Meghalunk mind. Ki előbb, ki később, ki szenvedve, ki elbutulva, ki hirtelen, ki értelmetlenül, balesetben.
A halál mindig értelmetlen, és mindig kikerülhetetlenül bekövetkezik.
Sokszor villámcsapásként érkezik, és mindent megváltoztat.
Hogy lehet elengedni valakit?
Nem lehet, és mindenképp elengedjük, mert ő már elengedett minket, és a semmibe kapaszkodunk..
Megtanulunk együtt élni vele.
Rájövünk hogy soha semmi nem biztos, nem mi irányítunk, és nem úgy van, ha jók vagyunk, majd nem veszítünk el senkit. És ez a bizonytalanság, ez a kiszámíthatatlanság félelemmel tölt el.
De megajándékoz az itt és most pillanatával is. Hogy tudjuk mindig csak ez az egy pillanat valós, és kiszámíthatatlan mi lesz ezután. Csak erre az egy pillanatra támaszkodhatunk, csak ebben a pillanatban lehetünk boldogok, és csak itt és most SZERETHETÜNK, mert SOHA nem tudhatjuk, lesz e következő pillanat. Mondhatjuk e még SZERETLEK, megölelhetjük e egymást.
Ez az élet drámája és szépsége. Ettől rettenetes és csodálatos. És ezért TABU a halál. Amíg be nem köszönt, és nem szembesülünk vele, hogy attól hogy úgy élünk mintha örökké élnénk, a halál valóság és minden pillanatban köztünk jár. Minden perc az életünkből e felé vezet.
A halál értelmetlen. Elveszíteni valakit rettenetes, feldolgozhatatlan, és örökké bennünk marad a hiány.
Egy dolog van, amit tehetünk, és amitől az értelmetlenség értelemmé, tanulsággá változhat. Ha ELFOGADJUK a mulandóságunkat, és minden pillanatot úgy élünk mintha ez lenne az utolsó, minden tettünk, minden beszélgetésünk ennek tudatában zajlik. És ha tudunk így élni hálásak vagyunk annak a részünknek aki megtanított minket erre, a másik halála lesz az örök figyelmeztetés az itt maradóknak, hogy semmi sem számít, csak az itt és most, és csak a szeretet.
Így válik értelmessé egy értelmetlen halál, tanulsággá egy rövid élet, és tanítóvá egy személy aki bennünk él amíg mi élünk, és az utódainkban akiknek mesélünk Róla.
Ez történt velünk.
És ezt mutatja be tökéletesen egy film is a HOLDFÉNYÉV.

vigasz a szenvedésben, segítség az elengedésben

Hang és fény, az 1000arcú

Amikor elkezdődött:
Kispál és a borz hang és fény
 http://www.youtube.com/watch?v=0z4ZLj7AKlg

Hány arca van egy embernek?
Próbáljuk beskatulyázni egymást, de tudhatjuk e milyen a másik? Látjuk e tisztán? Tudjuk e milyen ha egyedül van, milyen ha fél, milyen ha örül, milyen részegen, szomorúan, dühösen, szerelmesen, katartikus állapotban, betegen, a családjával, a barátaival, az ellenségeivel, nyaraláskor, egy buliban, vészhelyzetben, milyen amikor alszik?
Ismerjük e egymást?
Alkothatunk e képet egymásról, ha mindezt nem tudjuk?
Tudjuk e mi milyenek vagyunk?

Szeretet a nehéz dió avagy elrákosodtunk

 Caramell-Szállok a dallal:
http://www.youtube.com/watch?v=HhHCj-xlFbk



Valaki elmegy közülünk. És itt maradunk egy lyukkal a szívünkben. Itt maradunk a döbbenettel, hogy ennyi az élet, s hogy nem tudunk szeretni. Mert úgy látom ez nehéz dió az embernek. 7 milliárd különálló forma, 7 milliárd lélek. Gyerekkoromtól a szenvedést láttam. A szépet is, de valahogy arra kaptam szemet, hogy lássam az emberek elkülönültségét, fájdalmát. De én egységet akartam, szeretetet, harmóniát, melegséget, mindenhol, mindenkor. Ezt kerestem, kutattam, magamon kívül s végül magamban. Néha találtam, néha nem. Néha megvan, néha üresség és fájdalom van csak a szívemben. Ilyen az ember. Ilyen és olyan is. Kerestem az EGYÜTT-LÉT-et. Azokat a pillanatokat, amikor megérzed a másik lelkét, amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy most nem vagy egyedül. Ezért buliztam, ittam, néha drogoztam. Ezért mentem önismereti tanfolyamokra. És találtam, igen megvolt sokszor. Aztán ment is az érzés, és akkor hatalmas fájdalom maradt. Néha intenzíven, néha csak olyan nem vagyok feldobva érzés. Ez a drogozás utáni másnapi depresszió, ez egy jól sikerült buli utáni űr, a másnap, ami olyan üres lesz, egy vidám nyaralás elmosódott fájó emléke, hogy akkor, ott de jó volt. De jó volt együtt, békességben.
Egy jó buliban mindenki leveszi a maszkját, mindenki elengedi magát, és merünk szeretni. Ellazulunk az ital, vagy drog hatására, és önmagunk vagyunk. Kimondjuk amit gondolunk, és szeretünk.
A felnőttek azt mondják milyen szörnyűek a fiatalok, elvadultak, mérgezik magukat, nincsenek korlátaik. Nem tudják mit keresünk. Nem felvilágosításra van szükségünk, nem drog megelőző programokra, kiállításokra. Nem tiltásra, feddésre, büntetésre, elvárásra. Csak arra hogy szeressenek, elfogadjanak, biztonságot nyújtsanak. Ha tudnák mit keresünk szeretetprevenciót, szeretetmissziót csinálnának. Járnák az iskolákat a felnőttek hogy megmutassák hogyan szeressünk. Ha nem kaptunk is hogyan szeressünk mégis. Milyen egy jó család. Hogy lehet ebben a világban békében, biztonságban, szeretetben élni. Mert ezt nem találjuk. Ezt keressük. Ezt hiányoljuk. Ezt pótoljuk, és hajszoljuk néha halálig. Mert ezek a dolgok persze nem nyújtanak tartós örömöt. Elmúlik egy este, és csak az üresség marad. A valóság marad, ami nem tetszik nekünk. Mert látjuk hogy nem tesz boldoggá. Azt látjuk hogy arra sarkallnak minket hogy tanuljunk, teljesítsünk, válasszunk jól jövedelmező munkát, mint ők, vagy mint hogy ők nem tehették, legalább nekünk legyen könnyebb életünk.
De mi hippik, művészek, drogosok, piások, videojátékmániások, facebooktúlzásbavivők:), lázadók, társadalomba be nem illeszkedők, vagy máshogy gondolkodók mi nem a pénzt és gazdagságot keressük és akarjuk. Nem teljesíteni akarunk. Csak lenni azok akik vagyunk. Érző lények, tapasztaló húsból, sárból manifesztálódott lelkek, akik nem akarnak itt semmit bizonyítani senkinek, csak szétnézni ezen a Föld nevű bolygón. Tapasztalni, érezni, szeretni akarunk. Együtt lenni, és nevetni a játékon. Békében élni, nem számlákat fizetni, lakástvásárolni, a gyereket angolra, úszni, furulyázni járatni....
Félreértés ne essék ez nem ROSSZ. Az élet már ilyen itt nyugaton, s lassan az egész bolygón. Ez nem baj. De meggyőződésem hogy minden ember, mind a 7milliárd lény ezen a bolygón valójában csak szeretetre vágyik.
Csak elfelejtettük már. Kicsúszott a történet a kezeink közül és elindult a maga rázós, veszélyes, fájdalmas útján lefelé. Elrákosodtunk. A Föld testén a sejtek(mi) elindultak a maguk útján, és a harmonikus együttműködés helyett önálló identitásra új programra törekszünk. DE vegyük észre, hogy ez nem megy. Nem lehet. Nem működhet így. A testünket a saját fellázadt sejtjeink ölik meg. Amint kint úgy bent, amint fent, úgy lent. A testünk kicsiben a Föld bolygónk. Az a hely ami az OTTHONUNK, ami nélkül nem létezhetünk, ami magába foglal mindannyionkat, ami nélkül mi nem létezhetünk. Ezt nem vesszük figyelembe. Ezt pusztítjuk, ez ellen lázadunk. Saját magunkat fojtjuk meg. És mindenki felelős. Egy egészet alkotunk mi, bár saját tudattal rendelkezünk, önálló lényként, egyedül semmik vagyunk. Csak együtt létezhetünk. Ahogy egy sejtünk sem alkothat egyedül minket, mi sem alkothatjuk egymagunk az emberiséget. Ezt felejtettük el. Annyira elfelejtettük, hogy tudom most sokan hülyén néznek rám, és bírálnak, és elszálltnak gondolnak, de tudom hogy a lelke mélyén minden ember érzi hogy igazam van. Mert mind ugyanabból vagyunk. Mindegyikőnkben ugyanaz a dal szól.Ugyanannak a történetnek vagyunk a részei. Ugyanaz munkál bennünk. És csak együtt élhetjük ezt túl. Csak együttműködve van esély. Csak akkor ha mindenki a maga dolgát teszi, és nem akar más lenni. Ha fehérvérsejt, akkor akként él, nem akar vörösvérsejt lenni. És miért ne lehetnénk boldogok akként amik vagyunk. ARRA születtünk, ahhoz kaptunk tehetséget, ahhoz értünk, az jön a belső lényünkből.
Nem tudom hogy és miért alakult ez így, csak azt tudom, és érzem, hogy boldog az ember csak ennek tudatában lehet. Csak akkor ha harmóniába kerülünk egymással, és összedolgozunk. Akkor lehet jó itt a Földön élni, akkor élvezhetjük azt ami van. Ha szeretjük, elfogadjuk és tiszteljük egymást. Úgy ahogy vagyunk. Olyannak amilyennek születtünk.

Ne felejts...

Amit nem felejthetek el:

 http://www.youtube.com/watch?v=HhHCj-xlFbk

Drága Manó! (halál és ébredés)

"Sose hallgass semmilyen tanácsra, csak ha igazán hülyének érzed magad, ez a te harcod, a te játékod.."

Ezt írtad a facebookodon, és erre jöttem rá, hogy elmentél. Lehet hogy el sem mentél, csak nem látunk. Kacagsz rajtunk, s talán picit sajnálsz minket, ha elkeseredünk, hisz Te már tudod, nincs mitől félnünk. A halál csak egy átjáró az öröklét felé, Isten kegyelme, ahogy írtad. Bölcs voltál? Vagy csak a halál közeledte tett bölccsé nem tudom. Nem tudhattad, de talán érezted, lassan véget ér a történeted. Talán érezted hogy a lelked ennyit akart itt a Földön, az öregség, betegség, nehézségek nem a te stílusod volt. Úgy éltél, hogy élvezted, és sokszor boldog voltál. Kihasználtad a földi lét minden csodáját, veszélyét és szépségét. Szerettél és szerettek, veszélyesen éltél, mert tudtad, hogy csak játék, tudtad hogy nincs tétje tudtad, hogy az élet örök, egy soha véget nem érő játék. S most kacagsz rajtunk, hogy ilyen komolyan vesszük, hogy elhisszük, hogy ez a valóság, és féltjük a kis életünket. Aggódunk ahelyett hogy élveznénk amíg lehet. Mindennek tudatában nem féltél semmitől, nem féltél kimondani amit gondolsz, kimutatni ha fáj valami. A végletek embere voltál, mert nem számított, mert tdutad hogy élni csak 110%on érdemes. Tudtad, hogy nincs megtorlás, tudtad hogy a pokol itt is ránk találhat. És ránk is talál gyakran, ha körbenézünk.
Soha nem mertünk olyan őszinték lenni, mint te. Soha nem mertünk igazán megsértődni, nem mertünk úgy szeretni, nem mertünk szembeszállni sokáig. Már kezdtük nyitogatni a szárnyainkat, de még mindig nem hittük el, hogy jogunk van olyannak lenni amilyenek vagyunk. És ez nem rossz, és nem jó. Ez csak van, és akinek kell, marad, akinek nem továbbáll.
Nem voltál tökéletes ahogy egyikőnk sem az. De mit számít ez már. Felismertem, hogy a halál pillanatában, minden világossá válik, minden értéktelen elveszik, minden lényegtelen a ködbe vész, s csak az marad, tudtunk e szeretni. Szerettek e minket. Mertünk e azok lenni akik vagyunk, olyanok amilyennek születtünk. Mertünk e dacolni minden olyannal ami nem a lényünkből fakad. Mertünk-e nemet mondani, és mondtunk e igent a vágyainkra.
Te is féltél, szenvedtél, szerettél és nem szerettek, nem szerettél és szerettek. Ez az ÉLET. És az élet olyan amilyen. Az élet van, nem kértük, de itt vagyunk. Eldobhatjuk, kihasználhatjuk, elnyomhatjuk, csak a mi döntésünk. Nincs jó döntés. Csak döntés van. Nincs megbánás, csak élet van.
El vagyunk foglalva a problémáinkkal, komolyan vesszük a létezést, de kérdem én kinek akarunk megfelelni.
Kinek kell eredményeket felmutatnunk. Ki fogja benyújtani a számlát. Tényleg azt hisszük, hogy Isten, az Élet, az Öröklét, a Szellem a szenvedésünket akarja? Nem csak mi találtuk ki hogy szenvednünk kell? Nem mi találtuk hogy van jó és rossz?
Tudom, és érzem hogy most jó helyen vagy, tudom és érzem, hogy tényleg semmi nem számít. Csak egy JÁTÉK, amit te így játszottál. Sok emberre hatással voltál. Így vagy úgy itt maradva az életed példa. Tanítás. Bátorságra, tétnélküliségre, szeretetre, elfogadásra és komolytalanságra. Egy részünk voltál, ami most beért az EGÉSZBE, ránk várva hogy felébredjünk, akár itt, akár a halálon túl.
Köszönjük hogy itt voltál. Öröm hogy ismerhettünk. Megmutattad az élet mélységét, s most úgy érzem e nélkül nem is lenne értelme.. És köszönjük hogy hagytál itt egy darabot magadból:).

Viszlát Manci!:)