Mi

A hajnal, amikor hazafelé bandukolsz, egyedül, vagy társaságban, a zsibbadt szív érzés, s hogy egyáltalán érzed, a zene még ott van a füledben, az érintések a bőrödön, az illatok a hajadon, parfüm, cigi, férfi, női.
Egy hajnal amikor végignézitek a napfelkeltét, amikor tudjátok, hogy nem felejtetik el egymást, amikor tudod, hogy ezekre a pillanatokra fogsz csak emlékezni, ha megöregszel, ebből töltekezel, ha magányos vagy, és fáj az élet.
Csak ez marad. Amikor szerettél, és szerettek. Zenék, illatok, karácsonyi csillagszóró, gyertyák a szülinapi tortádról, könnyek, amikor a fájdalomtól a másik megnyílik előtted, vagy amikor nem bírod tovább és szétszakadsz, és nem számít ki lát, mit gondol. Megnyílsz.
Van, hogy egy pohár bor elég, egy füves cigi, egy langyos eső, vagy a halál, amikor ott van az orrod előtt, és nem veheted le róla a szemed, nézed a beszűkült pupillákat, és érzed a levegőben, hogy már nincs ott, csak nézed, és látod, hogy ennyi volt, vége, nincs tovább, és a te életed mégis tovább robog. És ennyire nem fogja meghatni a világot a te halálod sem. Tovább áramlik, csak történik, de már nem benned.
A nevetések, amikor nem tudod abbahagyni, az abszurd helyzetek, és szinte kivétel nélkül azok a pillanatok, amikor együtt vagytok.
Egy szép hely, egy horizont, az erdő, ahogy átsüt rajta a nap, vagy amikor lebukik a láthatáron, és lassan körülvesz a sötétség, amikor belenézel hosszan a másik szemébe, és meglátod őt a legnagyobb mélységéig, látod az összes fájdalmát, reményét, azt az embert, akivé válhat, ha meri megélni az életét.
A hétköznapi élet, munka, robot fabatkát sem ér, a semmitmondó hogy vagy-ok, a kösz jól-ok.
Mindig csak az marad, amikor lehull a lepel, az álarc, és ott állunk pőrén egymás előtt.

Nyitva az égbolt

Nyitva maradni akkor is amikor senki nem kér belőled, amikor a hétköznapok betöltenek minden nyitott rést a lelkedben. Amikor minden szürke, fájdalmas, és semmitmondó, s ezt hagyni átfolyni a testeden. Amikor a közeli pillanatok, talán csak illúziók, hiszen reggelre semmi nem marad belőletek. Amikor a másik megijed és bezáródik, s te ott maradsz értetlen, hová veszett az a szép és jó amit birtokoltatok, az a szeretet.
Ilyenkor azt gondolod talán jobb lenne egy ilyen pillanatot sem átélni, hogy aztán ne fájjon a hiánya. Jobb lenne nem tudnod, hogy ilyen nyitott, meleg, őszinte is lehet az élet, amikor a másik lelke beléd folyik, s te is ott vagy őbenne.
Az este véget ér, s mire felébredsz, már rajtad a maszkod, a közelség önmagadhoz, s így mindenkihez, elveszett. Már csak homályosan emlékszel mi volt ott a sötétben, a zenék, és hangulatok elhalványulnak, betör a világosság az elmédbe, és mindent porrá zúz benned, homályos emlékképek törnek fel, de már olyan, mintha nem is veled történt volna, hogy megnyíltál, szerettél, láttad a másikat, ő is téged, és csak élveztétek a lelketek összefonódását.
Van aki soha nem tudja eldobni a szerepét. De néhányunknak sikerül. Aztán szégyenkezünk miatta, mintha nem az lenne természetes állapota az embernek hogy szeret, korra, nemre, észérvekre való tekintet nélkül.
Van aki mindig elfordítja a fejét, ha megérintenéd, szóval, tettel.
De néhányunknak sikerül hagyni magunkat, ilyenkor nem gondolkozunk, ez több a gondolatnál.
Ez a megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan szellem az emberben, s egymás tükröződésében, néha felsejlik.
Ilyenkor azt mondjuk szeretlek, szeretem, ahogy élsz, aki vagy, és jó veled. Nincs távolság, nem kell védenünk magunkat.
De sajnos ez elmúlik. Nem vihetjük tovább, vagy nem merjük?
Én is félek, félek bódult, és őszinte maradni, pedig szenvedek. Jó lenne mindenkit beengedni, s néha még a társamat sem tudom, mert elvisznek a gondolatok, a racionalitás.
Mintha az életnek lehetne bármi értelme a teljes nyitottság nélkül.
De nem akarok már pillanatokra várni. Hiszen minél többször vagyok nyitott, egyre jobban fáj a záródás.

Amikor a f.. kivan

Amikor a f... kivan, talán akkor az igazi. Amikor mindenből elég, és feltör egy óriási kiáltás, ami nem akar véget érni, csak sikítanék és sikítanék, amíg valaki meg nem hallja.. Talán ez a pont az ébredés szikrája.
Ilyenkor addig kiáltanék, amíg egy másik dimenzióban nem találom magam. Addig kiáltanék, amíg nem változik meg minden, mert félek, ha abbahagyom ugyanaz vár mint előtte. Ha abbahagyom többé nincs meg a szikra. Bezáródik egy kapu, és ki tudja mikor nyílik ki újra...
Meg kellene ragadni ezeket a pillanatokat, ezek az apró kis esélyeink, amik továbblendíthetnek az úton. Ellibben a fátyol egy pillanatra, és hirtelen olyan energiatöbblet áll rendelkezésünkre, ami bármire képessé tesz. Kiragad a hétköznapi szürke agyatlan robotüzemmódból.
De ilyenkor csak csitítgat a környezet. Ne légy túl heves, hirtelen. És meggyőznek, vagy csak nem tudom elkapni, nem merem magamhoz szorítani, és lassan elerőtlenedve szertefoszlik az egész. Újra robot vagyok.
Szaladgálok a ketrecben, és nem tudom hol a kiút.