parázsvarázs

Egyedül. Erősen és gyengén. Magányosan és társasan. Társas magányban és magányos társban. Így létezem.
A zene van csak sokszor. Emlékek. Egy-egy szabad pillanat. Némi melankólia és sok aktív energia, ami olykor félelembe és bánatba torkollik.

Elenegdeni a múltat oly nehéz, mégis elengedhetetlen, hogy megtegyem. Minden már kihunyóban. Másfél napig tart csak a varázs és jön a megszokás.

De nem szeretem. Elvágyódom, csinálnék valamit.
Mindig valami újat, valaki újat felfedezni. Magamból az érzést újra és újra kihozni. Tartani a varázst, a tüzet nem hagyni kihunyni. Mert végre megvan már és őrizem, lángra lobbantom néha, aztán csak a parazsat figyelem. Szelíden, körbetáncolom és felemelem a lángokat az égig, hogy perzseljenek, formáljanak, égessenek rám új jeleket, hogy felfedezd majd, ha eljön az idő.
De most még csak gyűjtögetek. Mit tehetnék eggyel harminc előtt. A természet is erre teremtett. Hogy lángodat fellobbantsam és tartsam, majd tartsad és őrizd a tüzet, a fényt ne hagyd húnyni.
Mert csak ez számít. Ezek a pillanatok maradnak, mikor távozol. Az életemből, az életedből. Nem éri meg várni, félni, nem lángolni folyton hiszen úgyis az örök sötétség vár. S mindarra mit hibázol vagy teszel, ki fog emlékezni már. Így szerethetsz és tehetsz szabadon amit jólesik. Nem ítéltethetsz. És nem ítélhetsz, mert nem számít jó-e vagy rossz, sok vagy kevés mit teszel.
Ami marad csak az érzés, halálod órájában amikor lepereg a film, csak pillanatok maradnak, amikor lángod égett és valós voltál és benne voltál az életben és másokban.