Azt hittem... de, sosem

Sose halunk meg!

        helyett
Sosem öregszünk meg...

Az érzés, ahogy tellnek az évek, csak komolyodik,
hogy nem múlik a Pán Péter effektus,
csak nyúlik az idő, meg az éjszaka,

amikor mindenki reggel ér haza,
vagy valamelyikőnkhöz oda,
és egymás hegyén hátán röhögve alszunk el.

Azt hittem, hogy múlik,
hogy jön majd az a felnőtt érzés,
amitől úgy nyúlik az idő és megáll.
Megáll és megfolyt, és aztán halva talál.

De minket a hajnal mindig
szétesve, apró gömbökre tépdesne,
de nem kell, mert hullunk mi maguntól is ezer színre szét,
és felkel a nap, ahogy a kávét kavartad,
és közben kitisztul az agy, hogy ezer színben lássuk egymást.

Az utcán aranyfényben úszik a gondolat,
kesze-kuszán, mint minden tegnapi mozdulat.
Lépcsőn fel, lépcsőn le,
cigi gyújt, aztán mégegyre,
és mégegyszer, mert az enyémet minimum kétszer kell
gyújtani
pedig annyit tud nyújtani.
A szédülés, az együtt lélegzés a füstben.
A füstszűrő piros, az enyém rúzstól,
ő meg véresre szívta a száját,
mert annyira akarja.
Hogy az élet úgy áramoljon,
mint ahogy a füst lefolyik a tüdőbe,
és távozik köhögve,
mert megkönnyebbült.
Hogy ami bent, az kint is lehet és úgyanúgy eltűnik,
mert a tér elnyeli,
és megtisztítja,
és aztán mehet körbe újra.