Írjál

Írjál!
Halott szavakból verset,
frázisokból költészetet okádj a koszos falakra,
hogy csend sose legyen,
mert a csend az öl!
Megöl benned minden érzetet és csak te maradsz,
meztelen ülsz egymagadban,
felsértett ínnyel, mert száraz kenyérbéllel
probáltad táplálni fiatal testedet.
Behunytad a szemedet, hogy ne is lásd
hogy ragyog körülötted.
Na nem a koszos utcazaj,
sem a borgőzös kocsmabaj,
hanem ott, az elsuhano villamoson ragyogó ártatlan szempár,
meg ott a vidám nevetgélő fiatal pár.

Szerelmek suhannak el melletted a metron.
Ezer és egy lehetőség zuhan megéletlenül a semmibe.
Találkozások utcán, rendelőkben,
együtt töltött szép napok, amikben nyitottan ott voltatok.
Aztán semmi.
Semmi, csak megy tovább,
szalad a perc, a pillanat
és a komfortzóna visszatáncol a megszokott ágyakba,
s az álmokban él tovább a vágy,
majd elporlad és minden megy tovább.

Kielégítetlenül heversz a padlón egy reggel,
és nem érted, hogy lehet, hogy nem mer!?
Nem mer a lábad elindulni,
és a szíved is már száz lakattal zárva.
A társadalmi felelősségvállalás átka,
hogy az egyéni érdek kút mélyében végez
hirtelen halált, és az elvárás a kötelességtudat kötegeivel elválaszt,
és nem, nem enged tovább.

Maradj, maradj veszteg!
Mert a jó ember nyel,
és kitalál ezernyi indokot,
hogy miért nyomja el ami feltörne,
mondj egy nyílt okot,
hogy miért maradsz veszteg,
mikor ezer élet pezseg körülötted.

Tartozol.
Igen az államnak,
a társadnak,
meg ott a gyerek,
a hitgyülekezet,
a főnököd, a kormányod meg Európa,
meg a szomszéd és a kutyád gondja,
Igen mindenki tőled akar valamit,
és kapsz érte annyit, hogy veszteg maradsz.

Így elvesztett időben, veszteg életekben keressük a boldogságot,
de nem leljük, mert a szabadságot kellene előre engedni
a kötelesség helyett,
a merészséget a félelmek felett tartani.

Tartani és bírni levegővel, engedni nagy erővel a bennünk szunnyadó életet,
mert csak szunnyad, pislákol, hamvad s elmúlik csendesen.