Ilyenkor azt gondolod talán jobb lenne egy ilyen pillanatot sem átélni, hogy aztán ne fájjon a hiánya. Jobb lenne nem tudnod, hogy ilyen nyitott, meleg, őszinte is lehet az élet, amikor a másik lelke beléd folyik, s te is ott vagy őbenne.
Az este véget ér, s mire felébredsz, már rajtad a maszkod, a közelség önmagadhoz, s így mindenkihez, elveszett. Már csak homályosan emlékszel mi volt ott a sötétben, a zenék, és hangulatok elhalványulnak, betör a világosság az elmédbe, és mindent porrá zúz benned, homályos emlékképek törnek fel, de már olyan, mintha nem is veled történt volna, hogy megnyíltál, szerettél, láttad a másikat, ő is téged, és csak élveztétek a lelketek összefonódását.
Van aki soha nem tudja eldobni a szerepét. De néhányunknak sikerül. Aztán szégyenkezünk miatta, mintha nem az lenne természetes állapota az embernek hogy szeret, korra, nemre, észérvekre való tekintet nélkül.
Van aki mindig elfordítja a fejét, ha megérintenéd, szóval, tettel.
De néhányunknak sikerül hagyni magunkat, ilyenkor nem gondolkozunk, ez több a gondolatnál.
Ez a megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan szellem az emberben, s egymás tükröződésében, néha felsejlik.
Ilyenkor azt mondjuk szeretlek, szeretem, ahogy élsz, aki vagy, és jó veled. Nincs távolság, nem kell védenünk magunkat.
De sajnos ez elmúlik. Nem vihetjük tovább, vagy nem merjük?
Én is félek, félek bódult, és őszinte maradni, pedig szenvedek. Jó lenne mindenkit beengedni, s néha még a társamat sem tudom, mert elvisznek a gondolatok, a racionalitás.
Mintha az életnek lehetne bármi értelme a teljes nyitottság nélkül.
De nem akarok már pillanatokra várni. Hiszen minél többször vagyok nyitott, egyre jobban fáj a záródás.