A hajnal, amikor hazafelé bandukolsz, egyedül, vagy társaságban, a zsibbadt szív érzés, s hogy egyáltalán érzed, a zene még ott van a füledben, az érintések a bőrödön, az illatok a hajadon, parfüm, cigi, férfi, női.
Egy hajnal amikor végignézitek a napfelkeltét, amikor tudjátok, hogy nem felejtetik el egymást, amikor tudod, hogy ezekre a pillanatokra fogsz csak emlékezni, ha megöregszel, ebből töltekezel, ha magányos vagy, és fáj az élet.
Csak ez marad. Amikor szerettél, és szerettek. Zenék, illatok, karácsonyi csillagszóró, gyertyák a szülinapi tortádról, könnyek, amikor a fájdalomtól a másik megnyílik előtted, vagy amikor nem bírod tovább és szétszakadsz, és nem számít ki lát, mit gondol. Megnyílsz.
Van, hogy egy pohár bor elég, egy füves cigi, egy langyos eső, vagy a halál, amikor ott van az orrod előtt, és nem veheted le róla a szemed, nézed a beszűkült pupillákat, és érzed a levegőben, hogy már nincs ott, csak nézed, és látod, hogy ennyi volt, vége, nincs tovább, és a te életed mégis tovább robog. És ennyire nem fogja meghatni a világot a te halálod sem. Tovább áramlik, csak történik, de már nem benned.
A nevetések, amikor nem tudod abbahagyni, az abszurd helyzetek, és szinte kivétel nélkül azok a pillanatok, amikor együtt vagytok.
Egy szép hely, egy horizont, az erdő, ahogy átsüt rajta a nap, vagy amikor lebukik a láthatáron, és lassan körülvesz a sötétség, amikor belenézel hosszan a másik szemébe, és meglátod őt a legnagyobb mélységéig, látod az összes fájdalmát, reményét, azt az embert, akivé válhat, ha meri megélni az életét.
A hétköznapi élet, munka, robot fabatkát sem ér, a semmitmondó hogy vagy-ok, a kösz jól-ok.
Mindig csak az marad, amikor lehull a lepel, az álarc, és ott állunk pőrén egymás előtt.