S majd 5 év múlva találkoztak

2016-ban diplomázott. 10 évet várt rá pontosan, hogy eljusson ide. 10 éve még nem volt bátorsága.

Gondolatai másfelé jártak. El akart kerülni a szülői háztól, önállósodni akart.

A 10 év alatt nagy utat tett meg. Kapcsolatai hatalmas mélységeket és magasságokat éltek meg. Csodák történtek vele s katasztrófák, amik alapjaiban változtatták meg az életét.

A pszichológia folyton körüllengte, a filozófia megmutatkozott verseiben. Gondolkodott, cselekedett, próbált. Nyert, majd elbukott. Sikereket ért el. Büszke volt magára, aztán mégis unatkozott.

Keresett, kutatott, közel ment, majd mindenkitől eltávolodott.

Míg végül megszületett benne, hogy megpróbálja. Hogy mindent amit a 10 évben tanult felhasználja, s végül kibontja azt a sok dolgot, ami benne lakozott.

Keményen dolgozott. Nem tűrt ellentmondást. Csak magával foglalkozott és az iskolával. Az álmaival, amikhez most érzett magában erőt, de még ingatag volt.

Mindenkit ellökött, aki kicsit is akadályozta az úton. Egyedül maradt. Egyedül küzdött, mert már tudta hová tart.

Felment a nagyvárosba. Maga mögött minden, egy egész élet, barátok, család, mindent otthagyott. Új barátokra lelt. Új világban fedezte fel magát. Telhetetlen volt és folyton menni akart tovább. Tudni, megismerni, új ajtókat nyitogatni, kapukon döngetni.  

Jó emberekkel találkozott. Inspirálták, támogatták, s egyre közelebb vitték céljaihoz és közben önmagához.

Éjszakákat sírt át. Remélt, hitt, csalódott. Fel akarta adni tízezerszer, de minimum minden félévben egyszer a főiskolát. De maradt. Küzdött. Munkahelyeket váltott, lakásokat, városokat. S végül elért oda, ahová évek óta készülődött.

Veszprém megnyugtatta. A múltja, a családja visszatalált hozzá, s ő meglelte magát szülővárosában. Barátokra talált és a régiek is mellette maradtak. Már három városba, s egy balatoni kis faluba járt vissza. Mindig szívesen várták. Néha eltűnt egy-egy helyről, de ha nem volt ott is jelen volt mindenki életében.

Lassan, nagyon lassan elkezdte újra szeretni önmagát.

Bár sok minden érte, megőrizte az ártatlanságát. Már tudja, hogy hinni érdemes, de néha az ember becsapja önmagát. Sokszor látta azt, amit látni szeretett volna. Sokszor hitt olyanoknak, akikben bár megvolt a szikrája annak a jónak amit ő beléjük látott, mégsem vette észre, hogy rengeteg dolog hazugság. De megtanulta elfogadni a hazugságokat is. Egy dolgot viszont már nem tesz. Nem szán időt olyan tevékenységekre és emberekre amiktől és akiktől nem kap semmit.

Megtanult önző lenni. Rájött, hogy az idő véges, s hogy annyi jó dolog van amit tehet, annyi jó ember körülötte, akinek adhat. S ad ő, mindig ad. Akkor is, ha nem kap viszonzást. Egyetlen dolgot kér cserébe. Hogy ne legyen körülötte hazugság. A nem igaz dolgokat már elkerüli. Nem magyarázkodik, hogy miért. S ha kérdezik, talán nem is válaszol. Tudja, hogy nem értheti mindenki az ő igazát. S már nem is várja el.

Így haladt az úton. Egyre közelebb a gyerekekhez, a játékhoz, ahhoz a hithez és tisztasághoz, amit csak bennük talált meg. S néha, nagyon néha, s olykor csak pillanatokra a felnőttekben.

Már tudja mit akar. Számára az alapozás mindig a legnehezebb. De végigment az úton, s most ott van előtte a cél. Eddig csak tapogatózott, vezérelte valami halvány hit, valami szürke kis remény, de a harmadik évre kitisztult a kép. Elvesztette, majd újra megtalálta önmagát. A hangja erősebb lett, a mosolya tisztább. S a szeme újra elkezdett csillogni. Szomorúságtól hónapok óta nem sírt. S az ólmos fáradság is lassan tünedezett belőle. Újabb tervei lettek. Már hitt a megvalósításban. Tudta, hogy a nehezén túl van, a démonaival megküzdött és ő nyert.

Jöhetnek a nyelvvizsgák, jöhet a német, az angol, a francia, mert egy bölcsésznek kellemes, ha beszéli mások hangját. Jöhet a tánc, a zene, a folklór, a színjátszás. S jöhet mindez együtt, mert összeállt benne a kép, s lassan elkezdte használni mindazt amire évek óta készül. Eddig ő volt báb, de most a bábok mögé áll, hogy elmondja a történetét. Magyarul, angolul, németül. Mesél. Túl az Óperencián…

5 év múlva rengeteg tudás birtokában áll. Kipróbálta magát, ötletelt, kifejlesztette a saját stílusát. Fellelhető benne a folklór, a nemzeti, a népi és fellelhető benne minden nemzetközi. A lélek hangját szólaltatja meg, hozzá szól a játékokkal, darabokkal amit csinál. Tanít. Gyerekeket, gyerekeknek a világról, érzésekről, felnőttekről. S tanít felnőtteket gyerekekről. Tanít nyelveket, hogy a világban bárhol elmondhassák gondolataikat. Hogy ne legyen akadály egymás között. Kommunikál és megtanít elmondani belső titkokat, érzéseket, fájdalmakat, örömöket. Tanít az életre, a választásra, a próbákra. Sohasem direkt.  Játékba burkolja összes tapasztalatát. A szavak eszközként s nem célként hagyják el a száját. Szabadságra nevel. S szabadon mozog ő is iskolák, városok, országok között. De a bázis mindig ott áll mögötte. Veszprém, a barátok, a család.  

Üdv 2016

Elveszett,
minden elveszett pedig úgy vártam ezt az évet!

Nincs bennem semmi,
átléptünk a hatba s én mégsem jutok ötről a hatra

csak bambulok némán.
A hasam fáj, s minden nap csak azt veszem észre már megint este lesz.

Rosszullét, pont mint tavaly ilyenkor, de akkor valami jó kezdődött el.

Most meg mintha minden tavalyi jónak a végét ünnepeltük volna.

S bennem azóta csak a szomorúság érik.

Pedig vártam ezt az évet,
most mégis úgy kezdődik, mintha minden az elején elveszett volna.

Mintha minden reggel azt várnám a szomorúság elmúlik,
de másnap mégis ugyanaz.

S nem tudom mit siratok?
Hiszen szerettem volna ha vége,
ha most valami más, valami új és mégis,
még csak üres sem vagyok.

Egy nem tudom állapotban létezem, s csak azért írok,
mert láttam a Máté videóját a falon és rájöttem, hogy nekem már ez sem?
Hogy meg sem próbáltam, s most is hiába teszem az írás is elmúlt bennem.

Elmúlik bennem minden.
S próbálom észrevenni, hogy mi marad,
de másnál gyerek, házasság, új munka, iskola,
én meg csak hátráltatnám az idő múlását és húznám az éveket,
hogy ne kezdjem el újra soha.
Mert átmenetinek lenni könnyebb, mint készen állni az újra,
és én nem vagyok kész!

Üdv 2016.

Vártalak, s most mégis azt kívánom bárcsak visszamehetnék.

Csak szorongatom a plüss Akelát minden este egyre jobban, s nő bennem a vágy, de nem változik semmi…
Sőt, csak az elmúlás kopogtat be minden nap az ablakon, mintha azt mondaná, minden nap elviszek valamit, lássuk meg mi marad!?

Én meg odaadok bármit, mert mintha tudnám,
hogy most jobb ha semmi nem marad.
Csak a szomorúság nő bennem, gombóc a torkomban, és előttem a fehérség egyre vakítóbb, ahogy bámulom az ablakomat,
ahol tavaly még rózsínül ment le nap, most meg egyre vakít a hófehér.

Egyetemi jelentkezés február,
szakdolgozat leadás április,

Bejutottam-e a szakra július,
és még mindig egyedül kelek fel?
32, október

Én meg egy barkácsáruházban dolgozom.

Nem így képzeltem el.

Most mégis a kiüresedett lakáson átfújt a tavaszi szél,

Az erkélyen lassan bekúszik a nap,

hogy az újrakezdésbe egy kis színt vigyen.

S mire megszoknám az egyedüllétet,
a szobák megtelnek élettel,
a konyhából ezernyi illat száll,
a jukka hamarosan újra az erkélyre kerül,

én sem leszek ugyanaz.

Rólunk

Megosztanám veletek,
de most semmi van.
Megoszthatom a semmim ami van?
Írni akartam, de csak számadást tudok,
a múló év
úgy futott rajtam keresztül
mint papíron a toll, mikor az egész nem sikerül.
Na nem azért hogy rossz volt
mégis mintha nehéz,
torkomban gombóc és szilva nélkül kevés jó van a krumpliban,
bár ezzel lehet vitatkoznának sokan,
nekem a fahéj miatt tetszik az egész.
Az pedig volt bőven az évben, 
de önmagában a fahéj sem az igazi, 
olyan csípős, fojtós, az egész lényege olyan mint 
tárgy nélkül szerelmesnek lenni, 
amikor az Őt kihagyod csak a szeretem marad
na ilyen volt ez az év.
Szilveszterkor romlott el az egész
és most hazudok, 
mert bár romlásnak neveznék jobb helyeken ami volt, 
nekünk a paradicsom nyílt meg s Nirvana szólt
Kurt szőke hajára ébredtünk 5 reggelen, 
s bár alig ismertük egymást a 6. napra tudtuk elválaszthatatlanok vagyunk.
Mint a borsó meg a héjja,
ja nem az elválasztható, 
de hüvelyéből úgy omlanak ki a szemek mint ahogy mi gurultunk szanaszét 
mégis egy irányba tartva, a teljes pusztulásba.
Megint hazudok, mert felmutatni nem tudnánk semmi kézzelfoghatót, 
mégis olyan évünk volt amit kívánok neked.
Azért nem baj h vége, 
de végre Veszprém, 
itt koptatom a macskaköveket, 
ahogy fenyegettelek titeket még a Dubniczayban, de rég volt..
A canyonban nem fordultunk meg annyiszor, de volt sok Fricska,
ilyen meg olyan is, igazi fajta,
az Odalökött megnőtt, 
tömeget látok,
új tagokkal bővült Marcik meg Kertvéllyesi Andrások csillogtatják a tollukat meg a hangjukat, 
és van fény is, 
ami nem lett a barátunk, de belülről égünk így a télbe menve, 
látjátok,
hát ilyen év volt ez,
olyan amit kívánok
s ami remélem vezet valami újba, 
változást okozóba, 
mert azért lassan továbblépnénk.
Egymás mellett, de egymáshoz nem túl közel
Gibran a Gibraltári szorosban Utazóban Egyedüllétben Befogadóan
most valami mást
DE MARADJATOK!

festeném

nem akarok csúnya lenni csak fehér

vértelen ahogy éreztem, hogy kezeim közül

folyik ki az éren át a piros lé

ahogy lassan folydogált kifelé a lelkem

csak nem vettük észre, hogy befelé viszont nem jön semmi

így hagytuk a folyást, bizakodva néztük ahogy múlik,

csak egyre halványodott

már nem voltam éhes

hónapról hónapra lett egyre kevésbé fontos az élet

fárasztott a rágás, aztán abbamaradt

csak néztem a hófehér falat,

hogy annyira pirosra festeném

pöttyösen fröcskölve folyva árulkodna arról hogy hol tartottam

s csak feküdnék, ahogy folyik a piros lé 

s ázna benne lassan hófehér testem,

a parketta beinná a vérem

s én parkettává lennék

Ő vagy Én?

Szúr ott középen valami.

A fejben, a testben, a mellkasban nyílik valami.

Valami nyílik, földfeletti érdek,

Földalatti porban gyökeret eresztenének,

Ha bírnám.

Ha bírnám és nyitva hagynám.

Hogy elnyeljen, s aztán Ő legyen és ne Én.

Ne Én, mert az Én kicsi hozzá,

Az Én megreped, a hang bereked ha Én kellek hozzá.

Most jöjjön Ő,  átadom neki az irányítást,

Mert az Én tovább nem vezet.

Nem vezet, s én hagynám hogy vezessenek.